Hajnalban felébredtem. Már én sem tudom mire. Talán valaki a ház előtt a bicikliláncokkal babrált. Aztán csak feküdtem az ágyban, hallgattam az esőcseppeket ahogy a tetőre hullanak, majd a csatornában folytatják útjukat. A helyzet változatlan egész nap. Amszterdam belvárosa, és esik.
Mindenre rányomja a szomorú esős idő a bélyegét. Mikor a boltban rám mosolyog a pénztáros – aznap már a sokadik ember -, akkor eszembe jut: az eső, a komor idő talán csak engem zavar.
Hazafelé két lány kerekezik előttem. Annyi bizonyos, az időjárás őket sem zavarja. Ők hangosan nevetgélnek, beszélgetnek, énekelnek a színes esőkabájtaikban, gumicsizmáikban, fittyet hányva az esőre. Tehát a baj egyértelműen velem van. Én sötét kabátomba burkolozva hallgatom őket. Próbálok tanulni. Ellesni, megtanulni azt, amitől ők mindig tudnak mosolyogni, örülni az életnek.
Egy felmérés szerint a mi kicsiny hazánk, Magyarország a legszomorúbb, legdepressziósabb országok közé tartozik, a ranglistán megelőzve az afrikai, ázsiai, dél-amerikai országok legnagyobb részét. Tehát nem foghatunk mindent a pénzre, a jólétre, pontosabban ezek hiányára. A probléma máshol gyökeredzik. Mi egyszerűen képtelenek vagyunk örülni annak, amink van, hisz mi magunk is tudjuk, hogy a magyar bizony sírva vígad!
Mi (párom és én) Hollandiába jöttünk világot látni, másik kultúrát megismerni. Pont egy olyan helyre jöttünk, ahol sokat tanulhatunk. A megélhetés jó, de okuk nekik is lenne azért több minden miatt bosszankodni:
Szeptembertől májusig állandóan esik, alig süt a nap, a lakások kicsik, az áraik viszont az egekben, rengeteg a bevándorló, akik ugyanúgy potenciális munkaerőt jelentenek. A verseny nagyobb mind munkahelyekért, mind lakásokért, és valljuk be, napsütés nélkül lenni hosszú hónapokon keresztül igencsak lehangoló.
Ha az ő szabályaik szerint játszunk, akkor sokminden egyszerűbb. Sokkal jobban átvesszük tőlük a jókedvet, felvesszük az ő életritmusukat. Még a nyelvüket is könnyebben beszéljük.
Csak mosolyogva, vidáman lehet jól beszélni a hollandot. Ha komoran próbálunk mondani bármit is, a dallam elvész, és akkor ez már nem igazán az aminek lennie kellene. Elképzelhető, hogy nem is értik, amit pókerarccal próbálunk nekik motyogni.
Pár írott, és íratlan szabály, amiket jó betartani, amikhez érdemes igazodni:
- Minden új lakónak ajánlatos beszerezni egy kétkerekű járgányt (értsd: bicikli). Egyetlen követelmény van vele szemben: guruljon! Nem baj, ha rozsdás, ha csörög, ha zörög. Csak működjön!Szinte mindenki ezzel közlekedik. Autóval a belvárosban gyakorlatilag lehetetlen parkolni hosszabb ideig, vagy egy egész vagyonba kerül és pár hónapon belül itteni rendszámot kell rá szerezni stb.
- Az autó macerás, biciklivel amúgyis minden megoldható. Azzal viszik a gyerekeket iskolába, azzal mennek bevásárolni, és egy vastag lánccal bárhova le lehet tenni. Ha mégis messzebb visz az utunk, itt a vasúthálózat tökéletesen működik. Mindenfelé sűrűn járnak a vonatok, tiszták és pontosak.
- Persze mindezekre csak azután gondolhatunk, miután van már fedél a fejünk felett. Mivel itt a lakáskeresés kicsit problémásabb, mint szülőhazánkban, így már el is érkeztünk a következő pontunkhoz: a munkához. E nélkül, vagyis fizetés, munkahely nélkül nincs lakás. Leellenőrzik, papírt kérnek, és ha találunk is egy lakást, amit még ki is tudnánk fizetni, nem biztos, hogy a miénk lehet. Itt ugyanis a bérleti díj sokszorosát meg kell keresni havonta, hogy ott is lakhassunk .
- Munkát kizárólag csak akkor kapunk, ha regisztráltuk magunkat, kaptunk adószámot. Regisztrálni viszont csak lakcímmel lehet. Ilyen esetben egy barát, ismerős jól jön, akinél meghúzhatjuk magunkat 1-2 hónapig. Egyéb esetben ördögi kör, amiből igen nehéz kiszakadni.
Ha szerencsénk van, elég a folyékony angol a munkavállaláshoz, ha mégsincs akkor bizony csak a hollanddal leszünk befutók. Mással (pl. némettel) szinte esélytelen. A legegyszerűbb, ha már otthon elsajátítjuk az angol nyelvet és a holland alapokat. Ha már itt vagyunk, segítenek a nyelvüket tanulni, vannak ingyenes kurzusaik, amikre regisztráció után lehet jelentkezni. Tehát itt is csak dolgoznunk, tanulnunk kell. Ők mindenben segítenek.
Pár hónap, év ittlét után mi is többet nevetünk, sokkal türelmesebbek vagyunk. Ha egy gyalogos a bicikliúton sétál, nem leszünk rögtön idegesek, nem kiabálunk káromkodva utána. Rácsengetünk, mert ugye a bicikliút a bicikliseké, és ha nem ugrana időben félre, akkor lassítunk. Bár itt gyakorlatilag az úttest is a bringásoké, itt a biciklis csenget az autósra… 
Persze mindezt a legnagyobb nyugodtsággal tesszük. Esetleg egy “hallo”-t mondunk hangosan, csak hogy figyeljen.
Hazafelé ha olyan kedvünk van, dalra fakadunk a biciklin. És ezért senki nem néz hülyének, csak a turisták. De ők persze nem érdekelnek.
Egész nyáron, szinte minden hétvégén különböző fesztiválokon veszünk részt, hisz nem csak kemény munkából áll az élet – pihenni, bulizni is kell. Ha lennének gyerekeink nekik is találnánk mindig elfoglaltságot, ugyanis a fesztiválszervezők rájuk is gondolnak. Ha a nagyok szórakoznak, a kicsik se maradjanak ki a buliból.
Viszont az élet itt sem fenékig tejfel, de ha ezeket betartjuk, jól fogjuk magunkat érezni. Hisz szinte csak kedves, mosolygós emberek vesznek körül, akik ha kell szívesen segítenek szinte bármiben.
Munkánk gyümölcse pedig egy jobban megbecsült, megfizetett állás, egy másik idegen nyelv elsajátítása, egy másik kultúra és sok-sok vidám idegen megismerése.
Egyik erényünk, nekünk magyaroknak az alkalmazkodás – persze csak ha mi magunk is akarjuk. Csak a megfelelő helyet kell megtalálni és elszakadni egy kicsit a régi, bánatos, komor környezettől, hogy később visszatérve oda mindent szebben, színesebben lássunk.
írta: Hörnyéki Judit
Lám